Ma elkeseredtem, nagyon, egy folyamat végállomása ez talán, ami hétfőn indult. Katasztrófális nap volt az én életemben, semmi romboló, semmi nagy horderejű, egy unalmas hétfő volt, szürke, latyakos, nyálkás, humortalan nap.
Már említettem, hogy ezen a bizonyos hétfőn találkoztam egy Tündérkirályfi jelölttel, sikertelenül, mire hazaértem bevágtam a hisztit, a kerületben kapható legcsípősebb wok étel majszolása közben elolvastam az emailjaimat, újabb hiszti roham, két ajánlat, OLYAN!
Rég volt, szép volt tán igaz sem volt és a majd hívlak csodamondat vetetek véget mindkettőnek. Igaz írtak, bár nem hívtak, csak az időkerék nagyot fordult, már nem szeretném, de ez érthetetlen számukra. Értem én a meggyőző mondataikat, hogy olyan csudálatos volt, és én igazán felejthetetlen vagyok, és akkor miért nem? Csak! – érvelek én.
Nem mondhatom, hogy már más idő jár, már egy Tündérkirályfi a szívem vágya, abban az időben megelégedtem volna egy biztos ponttal az életemben, aki néha lopva szerethetett volna.
Hétfőn egy késő esti telefonhívás volt a nap fénypontja. A nővérem. Csacsogott a telefonba kivételesen nem bőgve, mert önsajnálatban nem szenved hiányt. Nem értem meg, hiszen újrakezdte az életét egy igazi Királyfi oldalán, de neki persze nem ez kellene, a régi, magányos életét akarja. Próbálom vele megértetni, hogy már nem lehet és higgye el, akkor még boldogtalanabb lenne. Hajthatatlan. Na ja mindenkinek a másik fűje zöldebb.
Egy gondosan becsomagolt mondattal, szemből lerúgta a vesémet, fájt.
Szerinte illendőségből bármilyen őt bántalmazó szóáradatot végig kell hallgatni, ha ezt egy közeli rokon mondja, mondjuk egy szülő.
Erre nem vagyok hajlandó, még ha illendő is! Nem! Nem és nem! Ez nem alázat ez megalázkodás kérem!
Úgy ahogy eltelt a kedd, mai nap megjött az elvágyódás érzése. Régen volt már velem, talán már hiányzott is, talán a túlfeszítettség, talán a meg nem értettség, talán a kialvatlanság, talán a megmagyarázhatatlan éjjeli jelenségek hozták elő. De itt lett! Bámulok ki az ablakon vagy nézek magam elé, vonszolom magam, kedvetlenül, kötelességből a legjobb tudásom szerint dolgozom, itthon megpróbálom elrejteni az érzést, bár a gyerek be nem csapható, tudja, hogy valami nincs rendben.
El kell mennem valahova, olyan emberek közé, ahol feltöltődöm, elfelejtem a mindennapjaimat, elfelejtem mit kell tennem, elfelejtem milyen nehéz egyedül, csak élvezem az életet.
Jött az ötlet, koncert Londonban? Március 7. elég közel van és akkor okosításon leszek.
Mi lenne ha elmennék Nápolyba mondjuk áprilisba … Firenze a vágyam, de a repülő csak átszállással tenne le Olaszország kicsiny ékszerdobozában.
Ha van kedved tarts velem!
