Utálom már a telet. Igazából sose rajongtam érte, mert nem szeretek fázni, nem szeretek csúszkálni az úton, zavar, ha a só ráül a cipőmre, idegesít, hogy a sok hótól már a lakótelepen elakadok, reggel kocsi takarítás, jégkaparás, amikor késésben vagyok, még ez is.
Van amit azért mégis szeretek benne, a játékosságot. A szánkót, a hógolyót, a korcsolyát és a hó angyal gyártást. Ilyenkor a hidegtől kipirosodik az arcom, nem fázom, a játék izgalma melegít. Amikor játszom boldog vagyok, élek, élvezem a pillanat örömét, benne van a mosoly és a nevetés, a pajkosság, a boldog gyermek. Miért van az, hogy amikor felnövünk elfelejtünk játszani? Miért zárkózunk el ettől az örömtől? Pedig gyerekként, hogy élveztük túrni a homokot, szaladni egy labda után, kergettük egymást esztelen. Igazából magányos farkas voltam gyerekként sokáig. Óvodába nem jártam, csak az utolsó évben, amikor kötelező volt, iskolába nem voltam napközis, sőt menzás sem, ezt mindig nagyon bántam, csak hiányzott az együtt étkezés öröme. A házban ahol laktunk a nyugdíjas nénik és bácsik kedvence voltam. Velük játszottam, valószínűleg élvezték, hogy játszhatnak valakivel feltűnés nélkül, főztünk, babáztunk, babusgattak és a legjobb volt amikor meséltek, szerettem hallgatni ahogyan beszéltek hozzám, de legjobban azt amikor arról szólt a mese, milyen volt az amikor ők gyerekek voltak. Ámultam és megpróbáltam magam elé képzelni és irigykedtem, hogy mennyire szabadok voltak, milyen jó lehetett mezítláb tapicskolni a sárba, fürdeni a folyóba, frissen fejt tehén tejet inni …
A mesék nem csak így okoztak örömet, szerettem hallgatni meselemezen órák hosszat, többször ugyanazt, egymás után és sorba. A mese, így képek nélkül úgy élt, ahogy a képzeletem akarta. Bármilyen lehetett, színes, fekete, fehér, vidám vagy szomorú.
Mindközül a kedvencem az Óz a csodák csodája volt, duplalemez, 4 oldal, órákig tartott. Dorka félelmében elalszik és a gondolat szárnyán, ami a szél egy mesevilágba érkezik, ahol minden lehetséges még az is, hogy egy Gonosz boszorkányt megöl a víz, mert a víz maga az érzelem és egy gonosz ember ezt nem tudja megélni, inkább belehal, vagyis elpárolog. Dorka csodálatos piros cipője segítségével mindenre képes, hiába van meg mindene ebben a csodavilágba, hiába gyönyörű minden, hiába lehetne Ő a királylány mégis haza vágyik, oda ahol mindenki szereti, még akkor is Kansas szürke és poros.
Ma elképzeltem, mint hajdan a meséket, milyen lesz mikor elolvad a hó. Melegszik az idő, reggel amikor kinyitom az ablakot énekelnek a rigók, reggelente csak egy kabátot veszek, nem seprem a havat, kaparom a jeget, nem fázom, éled a természet, zöldülnek a fák, néhol lesz egy két virág, a napnak ereje lesz, a lányok lengén öltöznek. Nem bújnak nagykabát alá. Minden egyre színesebb lesz.
Késő tavasszal már felmelegszik a föld annyira, hogy a kedvenc helyemen le lehet heveredni a selyemfűbe, nézni a napot és élvezni azt, ahogyan felmelegszik a test a napsugarától. Körülvesz a zöld, simogat a fűszál, és amikor meguntam a napot, elmerengek a vízfelszínen. Tetszik, ahogyan a nap sugara megtörik a víz felszínén és táncot jár rajta. Egy sugár száz táncossal.
Lassan telik ez a tél, egyre inkább érzem, hogy tehet és várom már nagyon a tavaszt, és öröm, hogy lassan de itt lesz velünk újra.
