Alice, CsodaTükörOrszágban

Sok kritikát olvastam végig Aliceról, kerestem azt a pontot ahol, valamely kritikus kimondja miről is szól,  mi a lényeg benne, sajnos az igazi Heuréka élmény elmaradt. Tim Burton okosan összegyúrta a Alice két kalandját Csodaországban és Tükörországban, hozzátéve valami egyedit, ahogyan hihetőbbé válik, hogy ez a történet megtörténhet. Alice felnő, ifjú, csodaszép, roppant cinikus, éppen egy borzalmas kényszerházasság előtt áll, lázad és gyűlöl. Gyűlöli a környezete által vele szemben támasztott elvárásokat, legszívesebben elmenekülne a Viktória korabeli unalmas arisztokrácia elől. Csoda történik, furcsa lény jelenik meg, aki ismerős, de csak Ő látja, segít megmenekülni …hopp … és már  lent vagyunk egy titkos szobába, egy új világban, amely egyszerre borzongatóan sötét és izgalmasan bizarr, mindenféle csoda dolgok között, Alice hol nagy, hol kicsi, hol hisz, hol csodálkozik. Messiásként várták, hogy Csodaországban eluralkodott borzalmat legyőzi. Minden túlzott, minden sokkal meseszerűbb, mindent áthat a túlzott fantázia, amely már néhol rémiosztő.

Minden az, amit fent van, a föld felett, a tudatban, csak sokkal képtelenebb, sokkal nagyobban. Miért? Hiszen ez Alice tudatalattija, megmenekülni jött, megoldást keresni, annak ellenére, hogy ez a véletlen műve, önmaga félelmét megtalálva, erőt merítve felszínre kell hoznia. Ki az aki utat mutat neki? Ki lesz az akire hallgatni fog, akinek cselekedeteit lemásolja, hiszen az összes lény önmaga félelmének eltúlzott változatai, egy az aki mindenre képes itt: Ő a Kalapos, a bolond. A bolond önfeledten zsonglőrködik, állandó mosoly mögé rejtve a benne levő tudást, amelyet az égtől kapott, de a bolondnak  talán fogalma sincs erről, vagy legalábbis nem érdekli. A pillanat varázsának él, és nem törődik azzal, hogy minek mi a vége, élvezi a helyzetet amit elé sodort az élet, talán kiszolgáltatódik a véletlennek, minden válaszútnál azt választja amelyben a legjobban érzi magát. Ő a jó bolond, Isten bolondja, kontrolálatlan, tudattalan isteni megnyilvánulás, Isten másik arca. Ő gyermek amely tiszta és kíváncsi, felfedező, intuitív, kockázatot vállaló. Alice rájön, hogy figyelni, kell a Kalapos szavára, figyelni kell, hogyan viselkedik a váratlan helyzetekbe. A Kalapos egyszer mutatja meg negatív oldalát, beteges őrületbe süpped, szinte mániákussá válik, apró dührohamai felett nem tud uarlkodni, majd egy pillanat alatt, ahogyan kizökkent, úgy nyeri vissza szerepét. Alice megtanulja (végül) vállalni kell a kockázatot, ami nem az, hogy fejjel rohanjon a falnak.

A gonosz Hercegnő legyőzésével legyőzte saját félelmét, hogy képtelen legyőzni a kor elvárásait, hogy vállalhatja önmagát. Ő az, aki reggeli előtt, már hat lehetetlen dologra képes gondolni.

Ahogyan érkezett Csodaországba, oly hirtelenséggel a tudatban találja magát, ahol felvállalja, hogy más és másként lát, meg meri mondani az eddig belső feszültségeket okozó mondatokat, mosolyog, fittyet hány mindenkire, úgy tesz, ahogyan Isten jó bolondjának tennie kell.

A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát.

-L. Carroll-