Amikor elindult az utazás még nem értettem miért kell csomagolnom, bánatos voltam, a magam múló élete elől menekülve hatalmas poggyászt készítettem, tele keserűséggel, meggyőződéssel, tévhittel, torz képpel. Amikor elindultam még bizonytalan voltam, és cipekedtem, majd az első lépések után kinyitottam a szemem, lassan látni kezdtem és érezni. Éreztem a felesleg súlyát, de még nem tudtam elengedni. Kellett, és tudtam mi kell mellé, hogy egyensúlyba kerülhessek. Nevetés, öröm, boldogság, bolondság, megérzés …egy -egy levél, üzenet, ígéret.
Ma újabb állomáson vagyok, az életemben utazom, nem akarok már elszökni, átélni vágyom, ezért el kell engednem ami eddig lehúzta a vállam.
Hatalmas, virágos, napfényes rét … egyedül a fényben, kinyitom a bőröndöt, cikázik benne minden amihez eddig ragaszkodtam, várok, türelemmel, még nem tudom kire, vagy mire, de tudom, most jó helyen vagyok és mindjárt megtörténik.
– Mit hoztál?
– …keserűség, félelem, boldogtalanság, magány …
– Nem kell?
– Nem … odaadom, ahol szükség van rájuk…ahol mindezekre szükség van a továbblépésre.
Bólint és szivárványként minden felesleg az égbe emelkedik.
-Jól van, indulhatsz.
Akkor hatalmas ciklon kerekedett, szörnyen felbődült szél megrázta a földet, úgy hogy egyensúlyomat vesztve a fölre zuhantam, majd kétszer háromszor megfordított a tengelyem körül, majd lassan emelkedni kezdtem, mintha léggömb húzna fel a magasban. Az északi és a déli szél összeütközött, így a ciklon belseje nem állt, hanem még feljebb és feljebb emelt, egészen a tölcsér tetejéig. Ott aztán a forgószél megtartott, könnyen repített, akár egy tollpihét. A kezdeti káosz, billegés, forgás után, most úgy érzem, mintha valaki ringatna. Kíváncsian várom mi fog történni, hol rak le a forgószél, hol van az újabb állomás. De türelemre intenek. Várj. Csak légy türelmes és megtudod.