Este, ha a lámpát meggyújtották, szívesen vagyok a szobában. A lámpaláng enyhébb és kedvesebb, mint a nap fénye. Ilyenkor az Angyalok leszállnak a földre. Sokszor hallottam, hogy, hogy a Mennyország, ahol a Teremtő Isten lakik, tele van Angyalokkal. Sokszor mondták, hogy minden embernek van Őrangyala, aki vigyáz rá, óvja, súg és megmenti, ha kell, ha szükség van rá. Szükség is van rájuk, úgy képzeltem akkor, hogy amikor bebújok az ágyba ezernyi veszély leselkedik rám, amikor a sötétség mindent betakar, könnyen belopóznak, megtámadhatnak rossz emberek. A jó Őrangyalok vigyáznak mind annyiónkra.
Amikor meggyújtják a lámpákat, ezernyi csillag ragyog fent az égen, átsuhannak a hálószobán, szinte hallani a szárnysuhogást, mosolyognak. Szárnyukkal betakarnak. A jó Angyalom nélkül már nem élnék, felnőttem volna, meghalt volna bennem a gyermek, aki hisz Őbennük.
Azt hiszem sosem fogok felnőni. Az idő olyan lassan múlik. Minden nap egyforma, egyforma a fénye, az illata, lassú, sulykos, elnehezít. Nem vonz szakma, nem akarok semmi lenni, nem akarok semmivé válni, csupán szárnyra kelni, a felhők közé jutni, ott bársonyos felhőszőnyegen lakni, ahol minden olyan csendes, megnyugtató. Bolyongani szeretnék felhő mezőkön. Szivárványok alatt bujkálni, megfürödni a fényben.
Persze ez nem valósulhat meg, talán éppen ezért annyira szép.
Az élet fele álom, a többi zúzódás. Az élet nem lehet mindig szép. Az ébrenlét tele van félelemmel és unalommal, sok rossz emberrel és sok olyan emberrel, aki jó, kedves, sok olyannal, akihez semmi közünk; az álom kárpótol mindenért.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: