El kell indulnom a sínek mellett, hátha találkozom valakivel, olyan könnyű a szívem. Mit bánom én, ha senkit sem látok. Kisétálok a világból, ha úgy akarom. Fáradt nem vagyok, és nem félek az élettől.
– Gyerünk! – mosolyogtam.
Most látom, hogy ez az út hazavezet. Ez a hazavezető ösvény! Lassan a régi kertünkhöz érünk, még sosem jártam itt, de tudom, hogy itthon vagyok. Hátul a kiskapunál megtorpanok.
– Mindegy, nincs okom félni, hogy belépjek az új világomban! – mormoltam magamban.
Néha a hazatérés gondolata elborzaszt, de most olyan könnyűnek érzem magam, most tiszta a fejem. Kitárom a kiskaput és feltárul a varázskert, várnak rám.
Örülnek. Hozzájuk tartozom. Férfi, gyerekek. Mosolyognak.
Végre megérkeztem, olyan régen keltem már útra.