Én tényleg utálom már az egyedül életet, egyedül állok, ülök
és fekszem, vágyom rá, hogy valaki az életem része legyen, de túl rég óta
vagyok egyedül, ezért nehéz elképzelnem, hogy ez majd változik. Lesz olyan,
akit nem zavar, ha este hagymát eszem és egész éjjel bűzölögve szuszogok
mellette, hogy bugyuta zenéket hallgatok és vonaglok rá, csak úgy, hogy néha
meztelenül takarítok, hogy századjára megnézem a Büszkeség és balítéletet és
még mindig pityergek rajta, hogy képes vagyok napokat gondolkozni egy-egy tarot
kirakáson, elfogadja, hogy főzés negatív állapotban, rendelek és a földön ülve
a padlón megeszem, hogy napokig nem mosogatok … és sorolhatnám.
Nem feledem, hogy régmúlt kapcsolataimban sokszor és
sokféleképpen vétkeztem, hogy minden férfi életében előttem volt egy Bezzeg
kisasszony, aki persze mindent megtett, tökéletesen, úgy, ahogyan én képtelen
vagyok.
De érzem, egyre erősebben, hogy képes vagyok rá, arra, hogy
úgy szeressek valakit, ahogyan neki jó, és ez tesz majd engem boldoggá.
Hiszem, hogy az ember, csak úgy és annyira tud fejlődni,
amennyire képes szeretni másokat, jobban, mint önmagát.
Tudom, hogy sokszor vagyok türelmetlen és érthetetlenül
hisztérikus. Tudom, hogy lélek és ego küzd. Tudom, hogy a bennem élő kicsiÉN
görcsösen ragaszkodik a megtörhetetlen, makacs, érzéketlen, érzelem mentes
démon álarcához. Elméleteket gyártok, hogy miért jó egyedül, amikor szenvedek a
csendtől, szenvedek a társtalanságtól. De érdemes ezt bevallani? Érdemes
sebezhetőnek látszani?
Érzem, hogy belül sikít a lelkem, hogy mutass meg, mert
érdemes, mert úgy szeretsz, ahogyan csak te tudsz, szelíden, néha erőszakosan,
vagy úgy, mintha nem történne semmi!
Türelmet kérek és segítséget, egy kezet, egy bizalmat, egy
simogatást, egy mosolyt, hogy ne hagyd abba, szükségem van rád!