Mostanában rengeteget vagyok egyedül. Már képes vagyok saját társaságomban eltölteni hosszú órákat, nem úgy mint ezelőtt négy évvel, amikor a magányt a legborzasabb, legelviselhetetlenebb isteni sorscsapásnak gondoltam, mára könnyedén viselem saját társaságom, néha kifejezetten jól szórakozom magamon, néha elfoglalom a saját gondolataimat.
-Már nem zavar saját létezésem. Nem menekülök magam elől, csak, hogy ne kelljen magammal foglalkoznom. Élvezem a csendet és élvezem ahogyan a gondolatok formálódnak a fejemben, már nem zavarnak. Továbbra is vannak figyelemfelkeltő gondolatmenetek, miután rögvest mindent tudni akarok. De négy év alatt lassan megtanultam, hogy sem mentálisan sem fizikailag nem bírom el saját magam türelmetlenségét, néha gyorsaságát. Megtanultam, hogy tényleg nincs idő és hogy igenis nagyon létezik, a kellő időben megteszem, ilyenkor egyre közelebb kerülök önmagamhoz, boldog vagyok…. Figyelt. Hallgatott. …lassan eltűntek a rögeszmék, az apró bosszúságok, amik valaha az őrületbe kergettek, már nem zavarnak többé… |
