-Ha nincs kedved, ne beszélj …-kezdte, miközben az ágyon feküdve a
plafont bámultam. -Ne mondj egyetlen szót sem ami nem önként hagyja el a
szádat ..
-Pffff – mondtam és most először láttam mosolyogni, ezt
tőle tanultam, mindig így méltatlankodik, amikor értetlen vagyok,
esetleg nem akarom észrevenni. Mosolyog. Végre! Már azt hittem képtelen
rá.
-Kezdetben olyan érzés lesz, mintha elveszítenéd a képességed,
hogy kommunikálj emberekkel. De nem erről van szó. lassan megtalálod az
utat, elkezdesz beszélni egy más nyelvet, azt amit ember meghallani
képes, mert tudod Te magad is, a gond ott van, amikor az ember csak
beszél, feleslegesen, sokat, és nem tudja mit mond és miért beszél,
szünet nélkül, nem képes abbahagyni., mert nem akar tudatára ébredni,
hogy nincs mit mondani.
Csak várj és ne erőltess semmi. Élvezd a
csendet. Ne nyugtalankodj. Ne keresd, hogy mit kellene mondanom. Csak
figyelj. Figyeld magadat. Hallgasd.
-A csendet?
-Igen. A
csendben egyszer csak felcsendül a dallam, a szavak amelyek dallamot
kaptak és annak hatására megteltek élettel és végre meghallják.