Felmásztam a torony tetejére. A legmagasabb ponton álltam,
ahonnan rálátni eddigi egész életemre. Hegyek, folyók, városok, emberek, arcok,
fények. Meleg szellő fújdogált. Borzasztóan féltem, kapaszkodtam a torony
talajába és közben azon gondolkodtam, hogy hogyan válhatok szabaddá? Felmásztam
a tetőre, semmi nem áll köztem és a végtelen között.
Most pedig engedd el! – hangzott az ismerős hang lágy
dallama. Most hirtelelen, először zavarni kezdett. Miért nem lehetek csak
egyszer egyedül? Miért nem sajnálhatom magam csak úgy? Miért nem lehetek
szomorú? Miért kell mindig az éreznem, hogy meg akar menteni, legfőképpen
önmagamtól!
A nap a végéhez közeledik, itt az ideje, hogy valami
csodálatos dolog átváltozzon még csodásabbá. Engedd el és figyeld, ahogyan
feljönnek a csillagok, fenn az égen és odabent, legbelül. Csak engedd el. A
megoldás benned van, minden óhajod imádság, ahhoz, hogy valóra váltsd őket, el
kell engedned teljes szívedből. Bocsáss meg önmagadnak és engedd el! Meg kell
szabadulnod a felesleges önmarcangolástól, kétségektől a feleslegesen gyártott félelmeidtől!
Engedd meg magadnak és engedd el!
Ugorj! – emelte fel a hangját.
Gyűlöltem. Gyűlöltem, hogy erre kér. Gyűlöltem és féltem.
Félek a magasban. – gondoltam. Nem megy, soha nem ment. Nem akarom. Nem
kérhetsz erre.
Ugorj!
Engedelmeskedett a bennem élő robot, a sárkány rettegett, a
lélek szabadságra vágyott és a sárkány elszállt, engedelmeskedett a parancsnak.
A sárkány zuhant, a lélek repült!
Biztonságban vagy!
Megtetted és elengedted. – Megfogta
a kezem, hogy tudjam soha nem hagy magamra. – Ha leértél , menj és kezd el élni
a saját életed, méghozzá boldogan!