Én úgy gondolom, hogy amit írtak a szerelemről, mind igaz.
Shakespeare szerint a szerelem vak, vagy a szeretőké a nap vége. Én személy
szerint sokkal többet gondolok a
szerelemre, mint, azt hiszem általában elvárt, ez talán azért van, mert még
sohasem adatott meg, igazából.
Folyamatosan lenyűgöz a szerelem ereje és a puszta létezése. Szintén
Shakespeare óta tudjuk a szerelem vak. Másoknál a szerelem egyszerűen elveszett
vagy elfonnyad, de a szerelemre rá lehet találni, igaz csak egy éjszakára,
amikor szerelmet lopunk, ügyefogyott módon. Reggel felébredve, érezzük a szerelem lángolását és
annak hamvadását. A szerelem általában azokról szól, akik egymásba szeretnek,
de mi van azokkal, akik magányosan szerelmesek, viszonzatlanul? Ez a
legkegyetlenebb fajtája. Rólunk, mivel magam is ebbe a csoportba sorolódom,
erről miért nem írnak? Mi vagyunk a viszonzatlan szerelmesek, a járóképtelenek,
a szárnytalanok. Mi vagyunk azok, akik várnak és reménykednek, hátha észre vesznek,
ábrándozunk, álmodozunk egy szebb, szerelmes jövőért. Mi vagyunk, akik bármit
megtesznek, minden tanácsot meghallgatva hol jobban, hol kevésbé hisszük és
közben odaadóan szeretünk. Ezek szülik a legkegyetlenebb születésnapokat,
karácsonyokat, családi eseményeket.
Boldog, kiteljesült, harmonikus párkapcsolatot kérek, minden
adandó alkalommal és reménykedem, hogy nem múlik el úgy újra a karácsony és a születésnapom,
hogy magányosam mosolyt erőltetve magamra ünneplek és közben minden pillanatban
meghalok egy kicsit, mert igazán még nem lehet. A mindennapjaimban azt játszom,
hogy jól vagyok, minden rendben és legbelül sírok, de nem mutathatom, hiszen
nem lehetek gyenge. Majd este arról álmodozom, hogy valaki felolvas a kedvenc
könyvéből, mert ezt nekem is hallanom kell, néha elhiszem, hogy négy tányér
lehet az étkező asztalon, néha érzem, ahogyan megsimogat. Majd felébredek és
rájövök, hogy üres minden és már sírni sem tudok, pedig olyan jól esne néha meg
és elsiratni magam. Akkor csak egy könnycseppet kérek, de nem megy, nem
kaphatom meg. Ülök a szoba közepén és várok ….