...szőkített nő ...

 … egy nagyon helyes kínai fiú szolgált ki a közeli, remélem kutyahúsmentes kínai kifőzdében, olyan huncut mosolya volt, hogy bármit megtettem volna neki, ha megkér, de nem kért semmit.

 …, hogy ma 11 óra 20 percig 35 éves vagyok.

A gyerekek még várják a karácsonyt, mit sem tudnak a készülődés,
ráhangolódás, a mindjárt megőrülök érzésből. Csak várják, mert csoda lesz.
Gyerekként sosem értettem miért nem lehet rögtön karácsony, miért kell megvárni
az estét, olyan értelmetlennek tűnt, hiszen már olyan régóta vártam, legalábbis
Mikulás óta, mert addig, mint minden gyerek, én is a Mikulást vártam.

Öt-hat éves lehettem, nagy karácsonyra készült az egész
család, minden rokon nálunk ünnepelt . Reggel korai ébredés után nekiálltunk karácsonyfát díszíteni. Nem is mi, hanem
Apa, mert ez az ő feladata volt, mi gyerekek szaloncukrot kötözhettünk, mert
nálunk mindig himzőfonalra kötöződött és partfisnyélen tárolódott, míg nem
került a fára.  Akkoriban úgy tűnt, hogy
Apukám élvezi a díszítést, de mára kiderült, hogy mindig is utálta, annak
ellenére, hogy erőteljes bikaként, elmerült a díszítésbe, és minden dísz jól
megfontolt helyre került a fán.  A
fenyőfa díszbe öltözése rendszerint betöltötte a délelőttünket. Sosem értettem
miért nem lehet szaloncukrot enni kötözés közben és tiltva volt a fáról leenni
is, mert akkor az üres papír elrondítja a fát. Persze kiskamaszként megtettem a
kilopom, megeszem, visszacsomagolom dolgot. Szóval elkészült a fa, közben Anya
és Mama nem mindig összhangban készítette a karácsonyi vacsorát. Egyik sem
könnyű természetű asszony, együtt a konyhában katasztrófálisak voltak, néha
annyira megsértődtek egymásra, hogy Mama fogta és Debrecenből az első vonattal
utazott haza Keszthelyre.  Ezen a
karácsonyon különösen türelmetlen voltam, már ébredéskor kérleltem Őket, hogy
ne várjunk estig, jöjjön most a Jézus. Én lelkes voltam saját ötletem miatt, ők
egyre türelmetlenebben reagáltak. Rendes gyerek voltam már akkor is, kompromisszum
kész, ha nem tud jönni a Jézus, bár nem tudom, hogy mi dolga lehet, akkor küldje
csak el az egyik angyalát. Apa, hogy jobban teljen az idő számomra, elvitt
magával az állomásra, rokonokat várni és szerinte addig is eltelik majd egy kis
idő estig. Mire visszaértünk csoda történt, imám meghallgattatott, mert a Jézus
elküldte Angyalát, aki egy sámlin kucorgott a karácsonyfa alatt. Kék, fehér
csipkével díszített pongyolában ült, hátán alufólia szárnyak csillogtak, fején
ezüst süteményes tálca volt a glória, imára kulcsolta kezét és ma már tudom,
hogy nem áhítattól, hanem a nevetéstől folyt a Nagymamám könnye a karácsonyfa
alatt, december huszonnegyedikén délután.

Megáll, ne tovább.
Mások életét ne vidd tovább,
Ne mások sorsát éld,
Találd meg végre a magadét.
Vesd le terhedet,
Indíts új kezdetet,
Ha tudod, hogy mi jár neked,
A hogyan-ra a választ megleled.
Lépj be lelked termébe,
Nyolcszögletű időtlenségbe,
Keresd benne saját utadat,
Melyet bensőd fénye megmutat.
Indulj el magadért végre,
Egy dimenziókapun átlépve
Megtalálod önmagad.
Így lesz könnyebb beteljesíteni sorsodat.

Szombat este nagy felismerése, hogy a vacsorázzunk együtt , mert karácsony van, ha szabadon választott, ha kötelező csak unalmas lehet.  Az egyik bevásárló központ bajor sörözőjében tai chi vacsora rendeződött szombat este. Lelkesedés megvolt, hiszen szép számmal megjelentek az emberek valószínűleg a meghirdetett időpontban. Valószínűleg, mert késve érkeztem, hiszen dolgoztam, de már csak két hely volt szabadon. El is foglaltuk Edinával, aki igaz nem tai chizik, mert Ő abban az időben a gyerekeimre felügyel, rendszerint elmosogat, és szendvicset gyárt, nagyon különlegeseket, mert a csomagolásra alkoholos filccel mindig rajzol valamit. A késve érkezés volt a legjobb pillanat, hiszen ha nem így történik nem Jenő és Györgyi  mellé kerülünk, akik megismerése igazi élmény volt. Jenő 25 év házasság után lépett ki, míg Györgyi 22 év után csomagolt össze, mindkettő önmagáért. Jenő két évig ostromolta Györgyit,  és aztán megtörtént a csoda, Györgyi beadta a derekát, vagyis nem, mert szerinte jókor jó helyen volt Jenő, de azóta tudják mi az együtt, egymásért, jóban rosszban.  A történet végén György ránk nézett és azt mondta : „Soha ne add fel, mindig hinni kell, hogy létezik és megtalál.” Az étel kiváló volt, csacsogtunk az új barátainkkal, mindenféléről. Így megtudtuk, hol lehet jót táncolni Budán, mert Ők rendszeresen járnak, mi van az unokákkal, karácsonnyal és mennyire nehéz volt beilleszkedni a másik családjába.  Éééééééééééééés akkor hirtelen, váratlanul megszólalt a zene. Isteni zene szólt, igazi slágerek, olyan, amit elvileg mindenki ismer, olyan, amire mindenkinek kedve van táncolni, sőt olyan, amit mindenki hangosan énekel. Gondolta ezt Györgyi, Edina, Jenő és ÉN, mert a többiek meg sem hallották, tovább beszéltek unalmasan, fészkelődtek, nagy része éppen készülődött fizetni, hogy jóllakva otthon a kanapén elnyúlva tévét nézzen. Kilenc óra lehetett. Kicsiny csapatunk lelkesen énekelt és találgatta ki az első taktusokból mi is lehet a következő zene. Majd úgy döntöttünk most vagy soha, felvesszük lakkcipőinket és táncra perdülünk. Ez mindenkit hidegen hagyott, a maradék tai chisok is csak unottan beszélgettek egymással, mosolytalanul, érdeklődést színlelve a másik iránt. Sajnos asztaltársainknak 10 körül távoznia kellett, mert reggel korán kelve gyereket szállítmányoztak a reptérre. Magunkra maradtunk. Edinának pont volt egy kirakása, így jót beszélgettünk felette, Ő kicsit könnyezett, de a tarot már csak ilyen. Eltelt úgy egy jó óra, hogy senki sem zavart meg minket, senkinek nem tűnt fel Edina könnye. Erre egy magyarázat van, ezek a fiatalok igen jó tai chisok lettek az év folyamán és megtanultak rendíthetetlenül befelé figyelni.  Páran maradtunk, akkor csatlakoztunk azokhoz, akik még maradtak. Gondolom beszélgettünk is, mert csak nem ültünk csendben egymással szemben, de nem emlékszem már csak arra, hogy Zsuzsi, aki vegetáriánus és van egy igazi pataki tálban sült libamája meghívja a társaságot libamájazni.

Amit az este adott: Jenő és Györgyi, a tökéletes duettre fejlesztett dal: forró nyári este Csík zenekar verziójában, a felismerés, hogy bennünk még van élet, bárhol jól szórakozunk, és igen, mégis csak egy fesztivál Tündér vagyok!

 … létezik az a gyógymód bizonyos bélbetegségek esetén, hogy egészséges emberi székletet fecskendeznek be a beteg szervezetébe. Ez által nyert értelmet az a mondás, miszerint : ” Szarok bele! “

Lassan lehetnék gastroblogger, hiszen az utóbbi időben –
mert én olyan szerencsés lány vagyok- sokszor és sok helyen vacsoráztam, mert
nincs is jobb, hogy nemcsak megfőznek rád, leszedik az asztalt és igaz nem
önzetlenül, de még el is mosogatnak.

Péntek este célja az lett volna, hogy leteszteljük a januári
céges vacsora helyszínét, ami mai viszonylatban inkább posztmodern, mint
hagyománytisztelő, de Kriszta lemondott róla, hiszen nem lehet ott céges
vacsora, ahol már most sem lehet dohányozni. De menni kell, mert azóta nem
voltunk kettesben sehol, mióta hazajöttünk Egyiptomból.  Régóta kinézett kis olasz étterem lett a cél.
Ahol már az ajtóban széles mosollyal üdvözölnek és jelezvén, hogy ez egy
egészen más hely, egészen más kultúra hangosan rád ordítanak, üdvözlés címén:  Buona sera! 
Hirtelen feltámadt a magyar öntudat bennem, hogy miért nem lehet
magyarul üdvözölni egy Magyar embert Magyarországon, de hamar rá kellett
jönnöm, az itt dolgozók és az igazi olasz macsó 150 centi tömény férfiasságú
tulajdonos szent meggyőződése, minden út Rómába vezet , azért jöttél, hogy egy
csepp Olaszországot láss. Ha ettél már valahol Olaszországban tudod, hogy alap
követelménye az éttermeknek az, hogy a pincér üvölt, hogy jól halld, mert az
alapzaj az nem kicsi, sőt!  Cirádás
betűkkel írt étlapot böngészve egyre elveszettebbnek és egyre éhesebbnek bizonyultam.
Mit egyek? Mit egyek? Mit egyeeeeeek? 
Mit is ehetnék. Majd egy teljesen egyszerű sült fokhagymás spagetti
mellett döntöttem, Kriszta egy ismeretlen alkotót tartalmazó rizottót
választott, bár előtte megtudakolta, hogy eme ismeretlen alkotó rész, ugye nem
tartalmaz húst, mert ez neki fontos, hiszen évek óta vegetáriánus. A vacsorára
várva volt időnk megszemlélni a környezetünket, ami nem volt nehéz, mert a
központi útvonalban felállított kis asztalkánál üldögéltünk, tehát, akit nem
láttál is előbb utóbb látni lehetett, mert óhatatlanul kerülgetett minket a
toalettet keresve, vagy elégedetten távozva a kijáraton. Érdekes volt, hogy a
pincérek lehető legkevesebbet beszéltek hozzánk magyarul, a vendégek között nem
volt magyar, jórészt hangosan trécselő olasz családok vacsoráztak itt. Az étel
itt nem csak szép és finom, de fantasztikus illatú is, nem kevés és nem sok,
pont annyi, amitől jól laksz és még desszertre is képes vagy vágyakozni.  Evett itt mindenki, fiatal, öreg, csinos,
mozgássérült, kedves, kedvetlen, derűs, szomorú, spontán és mogorva, macsó és
törpe, ha ez mind nem lett volna elég színes , vacsora közben két falat közben,
megérkezett leginkább Lőrinc barátra emlékeztető, igazi barna csuklyás, óriás
szakálas szerzetes, aki helyet foglalt a legnagyobb, legszínesebb
asztaltársaságnál, és azonnal átvéve az irányítást, jókedvűen mesélt olaszul, a
többiek lenyűgözve hallgatták. Mit ér ez olasz étterem olasz zene nélkül?
Semmit. Tudta ezt Pippo is, a tulajdonos, aki erre az estére egy  igazi olasz „szintist”  szerződtetett, aki hosszan szerelte össze
zeneszerszámát, majd dalra fakadt. Olaszul. Hogyan máshogyan? Nem volt olya,
tehetséges, mint lelkes, de látva mekkora örömmel csinálja elfelejtettél
mindent és csodálattal nézhetted, ahogyan valaki azt csinálja, ami a
szenvedélye. Kicsit aggódtam, amikor három szám után befejezte, mert nem igaz,
hogy a csoda csak rövid ideig tart. Eltűnt, ott hagyta szintetizátorát és egy
űrt. Pfff. Hiányzott. Aggódtam. Kerestem. 
De jó háromnegyed óra után visszatért, egy erősítőt cipelve.  Gyors átalakítás és már szólt is, a que sera
sera …. Desszert  csodálatos volt,  pont annyira krémes, mint csokoládés, mennyei
kísértés! Közben és utána beszélgettünk, nevetgéltünk majd fizetés közben
Kriszta megkérdezte: honnan ismerhetem az ajtóban ácsorgó férfit, aki
látványosan arra vár, hogy távozzunk? Megfordultam, leplezni sem akarván azt,
hogy őt fogom bámulni, rögvest felismertem, hogy Ő bizony Keresztesanyu  hűtlen férje, a híres basszgitáros, aki igaz
celeb, de mégis arra vár, hogy leülhessen az én fenekem által felmelegített
székre.

Havonta egyszer pénteken, általában és mostanában, csajos este van. Vacsizós, beszélgetős, csendesen mosolygós néha hangosan, röhögős … mert milyenek is a nők ha kirúgnak a hámból?!

Legutóbb kisEszti javaslatára, – akinek, az el kéne menni valahova mondatra felcsillant a szeme, hogy  tud egy tutit – mentünk el a Mostba. Eszter annak ellenére, hogy biztos volt, hogy egy ez nagyon jó hely, néha kétségeinek adva hangot, hogy biztos jó hely, már több mindenkinek tetszett. bíztunk benne. Tényleg jó hely! DE soha ne foglalj helyet a télikertben télen, mert az tulajdonképpen a nyári kerthelység fóliával leválasztva, hűsre való tekintettel felturbózva kültéri hősugárzókkal, ami ebben az időben, annyi, mint halottnak a csók. Megérkezvén annyira még nem is tűnt fel, hogy ez a hely, nem meleg, sőőőőőt! Bátran lekabátoltunk, elhelyezkedtünk és lelkes pletykázásba kezdtünk, amikor is feltűnt valami nagyon nincs rendben. Itt bizony hideg van.  Eszterünk menteni próbálta a Most becsületét, hogy legutóbb sokkal hidegebb volt kint, és akkor sem fázott a társaságából senki, sőt egy barátnője szoknyában ücsörgött. A tényen, hogy most majd megfagyunk nem változtatott ez sem. Lassan mindannyiunk visszavette a kabátját, vagy egyszerűen csak a hátára terítettet. Fáztunk, továbbra is. Kriszta törökülésben ült a pamlagon, mert szerinte, ha a lába melegedik, Ő sem fázik annyira. A pincérek álltak a hősugárzó alatt, melegedtek két rendelés között:.  –Olyan rohadt hideg van, menten szétfagyok! – mondták egymásnak. Ötleteltünk  nagykabátban, hogy hogyan lehetne még melegebb, és arra jutottunk, hogy megkérjük pincéreinket keressék elő a nyári takarókat a pincéből. Eleinte viccnek vették, majd a harmadik kérlelés után, szempilla rebegtetéssel spékelve, előkerültek a plédek. A szomszéd asztalnál ülő két fiatalember emiatt és a belső melegítésre használt pálinka mennyiségtől vérszemet kapott és követelt magának takarót. Egész jó idő lett. Vacsoráztunk beszélgettünk és sajnáltuk a pincéreket, akik fáztak, hogy jobb kedvük legyen és fűtse őket valami melegítették a bensőt valami erőssel, ettől édesen csillogott a szemük. Vacsora után feltűnt az is, hogyan lett a nyári kertből téli kert illetve, hogy a bádogembernek van szíve csak kővé fagyott! Néhány növény utalt arra, hogy ez egy kert, látszott az is, hogy sokkal jobban éreznék magukat a pálmaházban, de nekik ez jutott tűrik a hideget. A növények között ácsorgott díszletként a szegény bádogember, akinek valószínűleg volt szíve, csak melege nem, így hát nem tudott mit tenni ácsorgás közben megfagyott. A szomszéd asztalnál ülő fiatalemberek úgy gondolták megpróbálkoznak helyet találni, a meleg  étteremben, ami tömve volt, péntek este révén, de két hely csak akad még bármely asztalnál, így megleptek minket plusz két takaróval. mi pedig a lelkükre kötöttük, hogy ha üresedne valahol négy hely, gondoljanak ránk és megyünk. Tündérkirályfiak márpedig léteznek, ugyanis alig fél óra elteltével jött a követ, hogy mehetünk, van hely a melegben. Mentünk, bár kérleltek minket pincéreink, hogy maradjunk, mert milyen üres lesz nélkülünk a téli kert, de kérlelhetetlenek voltunk. Mielőtt elhagytuk volna a téli kertet egy meleg, füstös helyért gondosan betakargattam két pléddel a bádogembert a virágok között.

 Meritek-e cáfolni, hogy nem csodatevő az a sebész, aki a büfében szemrevételezi a jobb kéz hüvelykujján lévő szemölcsöt, lápiszt emleget, megtapogatja a dudor állagát, fizetés után sietve távozik, a szemölcs pedig harmadnapra minden segítség nélkül leesik?!

(Jó, nem harmadnapra, de két héten belül! :) )