Lassan lehetnék gastroblogger, hiszen az utóbbi időben –
mert én olyan szerencsés lány vagyok- sokszor és sok helyen vacsoráztam, mert
nincs is jobb, hogy nemcsak megfőznek rád, leszedik az asztalt és igaz nem
önzetlenül, de még el is mosogatnak.
Péntek este célja az lett volna, hogy leteszteljük a januári
céges vacsora helyszínét, ami mai viszonylatban inkább posztmodern, mint
hagyománytisztelő, de Kriszta lemondott róla, hiszen nem lehet ott céges
vacsora, ahol már most sem lehet dohányozni. De menni kell, mert azóta nem
voltunk kettesben sehol, mióta hazajöttünk Egyiptomból. Régóta kinézett kis olasz étterem lett a cél.
Ahol már az ajtóban széles mosollyal üdvözölnek és jelezvén, hogy ez egy
egészen más hely, egészen más kultúra hangosan rád ordítanak, üdvözlés címén: Buona sera!
Hirtelen feltámadt a magyar öntudat bennem, hogy miért nem lehet
magyarul üdvözölni egy Magyar embert Magyarországon, de hamar rá kellett
jönnöm, az itt dolgozók és az igazi olasz macsó 150 centi tömény férfiasságú
tulajdonos szent meggyőződése, minden út Rómába vezet , azért jöttél, hogy egy
csepp Olaszországot láss. Ha ettél már valahol Olaszországban tudod, hogy alap
követelménye az éttermeknek az, hogy a pincér üvölt, hogy jól halld, mert az
alapzaj az nem kicsi, sőt! Cirádás
betűkkel írt étlapot böngészve egyre elveszettebbnek és egyre éhesebbnek bizonyultam.
Mit egyek? Mit egyek? Mit egyeeeeeek?
Mit is ehetnék. Majd egy teljesen egyszerű sült fokhagymás spagetti
mellett döntöttem, Kriszta egy ismeretlen alkotót tartalmazó rizottót
választott, bár előtte megtudakolta, hogy eme ismeretlen alkotó rész, ugye nem
tartalmaz húst, mert ez neki fontos, hiszen évek óta vegetáriánus. A vacsorára
várva volt időnk megszemlélni a környezetünket, ami nem volt nehéz, mert a
központi útvonalban felállított kis asztalkánál üldögéltünk, tehát, akit nem
láttál is előbb utóbb látni lehetett, mert óhatatlanul kerülgetett minket a
toalettet keresve, vagy elégedetten távozva a kijáraton. Érdekes volt, hogy a
pincérek lehető legkevesebbet beszéltek hozzánk magyarul, a vendégek között nem
volt magyar, jórészt hangosan trécselő olasz családok vacsoráztak itt. Az étel
itt nem csak szép és finom, de fantasztikus illatú is, nem kevés és nem sok,
pont annyi, amitől jól laksz és még desszertre is képes vagy vágyakozni. Evett itt mindenki, fiatal, öreg, csinos,
mozgássérült, kedves, kedvetlen, derűs, szomorú, spontán és mogorva, macsó és
törpe, ha ez mind nem lett volna elég színes , vacsora közben két falat közben,
megérkezett leginkább Lőrinc barátra emlékeztető, igazi barna csuklyás, óriás
szakálas szerzetes, aki helyet foglalt a legnagyobb, legszínesebb
asztaltársaságnál, és azonnal átvéve az irányítást, jókedvűen mesélt olaszul, a
többiek lenyűgözve hallgatták. Mit ér ez olasz étterem olasz zene nélkül?
Semmit. Tudta ezt Pippo is, a tulajdonos, aki erre az estére egy igazi olasz „szintist” szerződtetett, aki hosszan szerelte össze
zeneszerszámát, majd dalra fakadt. Olaszul. Hogyan máshogyan? Nem volt olya,
tehetséges, mint lelkes, de látva mekkora örömmel csinálja elfelejtettél
mindent és csodálattal nézhetted, ahogyan valaki azt csinálja, ami a
szenvedélye. Kicsit aggódtam, amikor három szám után befejezte, mert nem igaz,
hogy a csoda csak rövid ideig tart. Eltűnt, ott hagyta szintetizátorát és egy
űrt. Pfff. Hiányzott. Aggódtam. Kerestem.
De jó háromnegyed óra után visszatért, egy erősítőt cipelve. Gyors átalakítás és már szólt is, a que sera
sera …. Desszert csodálatos volt, pont annyira krémes, mint csokoládés, mennyei
kísértés! Közben és utána beszélgettünk, nevetgéltünk majd fizetés közben
Kriszta megkérdezte: honnan ismerhetem az ajtóban ácsorgó férfit, aki
látványosan arra vár, hogy távozzunk? Megfordultam, leplezni sem akarván azt,
hogy őt fogom bámulni, rögvest felismertem, hogy Ő bizony Keresztesanyu hűtlen férje, a híres basszgitáros, aki igaz
celeb, de mégis arra vár, hogy leülhessen az én fenekem által felmelegített
székre.