Bevallom, hogy este a társadalmi életet a neten élem.
Bevallom, néha olyan elegem van pötyögni.
Bevallom, utálom a kényelmetlen széket.
Utálom, hogy a kiskorú magával vitte a sítúrára a gépét, amely olyan kecses, rózsaszín és nem kell hozzá kényelmetlen szék, mert ágyban fekve is bármit …
Amikor már szinte mindent utáltam magam körül, eszembe jutott, hogy van más megoldás, volt nekem valaha egy webcamerám. Kedves, csinos egy robotszemre hasonlító kis praktikus kütyű, ami egyszer egy óvatlan mozdulatnál, a zsinórok között landolt, majd lustaságom miatt lett az az otthona. Előszedtem. Visszahelyeztem. Halottnak tettette magát. Na de rajtam ebben a témában nem lehet kifogni.
Megkerestem a gyártó honlapján, kép alapján a szerkezetet, mert szám nincs feltüntetve. Letöltöttem az újraélesztő programját, telepítettem a hangot is … majd drága jó Edinával megpróbáltam letesztelni, hogy működik-e. Én hallottam őt, Ő engem csak látott. Majd vagy írtam, vagy telefonon beszéltem vele minden tanácsát megfogadva, mert Ő mégis csak egy számítógépes cégnél pénzember, tudnia kell, de nem, az istennek sem. Másfél órába telt, mire rájött, hogy ne zúgjon lehalkította a hangszóróit, tehát én a zseni, az őstehetség jól dolgoztam, most kivételesen más a szőke!
Működik, azóta is … pötyögök, mert a szokás hatalom!
Te jól dolgoztál, én szőkében, de büszke vagyok rád :O)