Tulajdonképpen amikor kiléptem a bíróságról felszabadult bennem az érzés, szabad vagyok. Szabad lettem önmagamért, abban a pillanatban tudtam, hogy nem vágyom másra, mint újra szeretni és átélni az együttlét, az újra kezdés, új élet örömét. Ennek már hat éve. Ez idő alatt sokszor és sokféleképpen törtem meg. Megtanultam elengedni, az elengedésbe belehalni. Megtanultam segíteni, és belehalni a feleslegessé válásba. Tudom már, hogy csak akkor értenek meg, ha elmondom, csak akkor hallanak meg ha kimondom. Tudom már, mennyi alkotó elemből áll az ember, mennyi szinten képes mozogni. Mennyire képes befolyásolni a testem, az elmém, az érzéseim, családom, a barátaim, a város ahol élek. Megtanultam ez idő alatt hinni, a magam hite szerint, megtanultam beszélgetni Isten által a lelkemmel. Minden tanácsot megfogadtam, társat kerestem interneten, társaságba jártam, kinyitottam a világom, érdeklődtem és néha elhittem érdekes vagyok. Oldottam kineziológussal, SVT szakemberrel, Bach virág terápiáztam, voltam belső utazáson, asztrológusnál, tarot elemzésen, rengeteg tanfolyamon ismerkedtem önmagammal. Utaztam. Igazán igyekeztem, hogy leküzdjem belül a szomorúságot. Néha vég nélkül képes voltam sírni. Akkor újabb és újabb szakemberek tanácsára leküzdöttem önmagam, felálltam és ha kellett kúsztam a földön, kiálltam a párkányra, hogy bizonyítsam magamnak erre is képes vagyok. Leküzdöttem önmagam. Hurrá, már ez is valami!
És mit lát ebből a külső szemlélődő, aki irigykedik, hogy megtettem, szabad lettem, azt teszem amit akarok, boldog vagyok, hiszen van két gyerekem, van munkám, másodállásom, keresem önmagam, kártyát olvasok, tanfolyamra, moziba, színházba, koncertre járok, utazom közel és távol, kint és bent. Aki azért irigykedik, hogy mennyire szabad vagyok nem látja azt a magányt, ami belül van, nem érti a vágyat, ami mozgat.
Összetörtem. Megettek. Megrágtak. Kiköptek. Megint …megint ….megint … képtelenségnek tartom, hogy sikerül felállnom … de a vágy ott mocorog bennem, a vágy, hogy együtt, új kezdet, új élet. Talán …
