...szőkített nő ...

Pár perc késéssel érkezett meg a busz az icikepicike buszpályaudvarra, ahonnan indulnak a helyi járatok, a helyköziek és ide érkeznek a nemzetköziek is. Pár perc késés nem is volt sok ahhoz képest, hogy az éjszaka buszcsere is történt, mivel elromlott a busz klímája, az utasok sokszínűsége, eltérő tisztaság kultúráját igen csak felerősítette az elromlott klíma.

Megérkeztünk. Csodás napsütés. Magunkhoz vettük egyetlen bőröndünket. Mindig is büszke voltam arra, hogy minimál csomaggal, az utolsó percbe bárhova becsomagolok, törvényszerűen itthon marad egy fontos dolog, mint például napszemüveg Tunézia felé, fényérzékeny szemekkel ez igen kellemetlen. Rögvest vettünk a közeli vonat pályaudvaron egy térképet, hogy megtaláljuk a szállásunkat. Ami ment is, nem, mint a karikacsapás, mert még rutintalanul, város néztünk bőröndösen Firenze belvárosát megkerülve, de egyből megtalálva, minden baj nélkül becsekkoltunk  a szállodába, birtokba vettük a szobát, ami mint ahogyan az internet írta nem volt nagy, sőőőőőt! De szép volt és a miénk! Annyira izgatottak voltunk, hogy menjünk már, nézzük meg, mi van itt, hogy ledobáltuk a csomagot, nyakunkba vettük a várost. A recepciós (amúgy csodaszép olasz fiú) adott egy sokkal élhetőbb térképet, bejelölve az összes fontos helyet, amit látnunk kell. Előzetes egyeztetés alapján megegyeztünk, hogy az első nap, nem megyünk be sehova, csatangolunk a városba, majd a Boboli kertben megpihenünk, mert ugye mi ültünk 12 órát, de jó lesz megmozgatni megfáradt önmagunkat. Amit nem vettünk figyelembe, hogy megfáradta, elgémberedet lábakkal nehéz ám a hegymászás és a kanossza járás. Térkép alapján megvolt a Boboli kert és az úti könyv szerint felfedeztük a földi gyönyörök kertjét. Nem is tudom, hogy a régi firenzeiek a földi gyönyörök közé sorolták-e a lábfájást, mert nekünk ez a hely ezt hozta ám! Fájt mindenünk, de bejártuk minden zegét zúgát, hiszen pontos útmutatásunk volt, mentünk a könyv alapján: pl induljunk fel a dombra, pár métert sétálva felfelé, az első ösvénynél jobbra majd a kis háznál balra …. de bejártuk a botanikus kertet, no és be is fetrengtük. Feküdtünk padon, füvön, cipőben, cipő nélkül. ÉÉÉÉÉÉs akkor isteni ötletünk támadt, menjünk fel a Firenze teraszának nevezett Michelangelo térre, ahol van egy Dávid, ez nagyon fontos ám, mert Edina Michelangelo rajongóként kötelességének érezte minden Dávid szobrot körbepisilni Firenzében. Szóval menjünk fel, ha már itt vagyunk, nincs az olyan messze és az útikönyv szerint lemegyünk a völgybe a városkapun túl, onnan meg felkapaszkodunk. Igen, felkapaszkodtunk volna, ha már nem álltunk volna közel az összeeséshez, éhesen, szomjasan fordultunk vissza a domb feléről. Majd betértünk az első kisvendéglőbe, hogy együnk, ahol nem volt konyha már. Sebaj, ittunk! Jött a második. Edina kérésére igazi olaszos, kockás abroszos, olyan ahol a helyi is ehet. Széles mosollyal invitáltak be minket, majd a konyha mellett egy külön helységbe kaptunk helyet, magunk sem értettük miért, mert a vendéglő utcafront része üres volt. Látva minket a pincér felajánlotta, hogy mehetünk akár kintebb is, de nem mi már csak az ebédünkhöz ragaszkodtunk, ami természetesen olaszos, tésztás volt. Mindent felfaltunk. A szakács a konyhából néha kimosolygott és egy oké jelet mutatott. Edina lelkesen vissza okézott, mert Ő mégis csak egy kedves lány. Igazi feltöltődés volt ez, testnek, léleknek. Mondjuk a lábam töretlenül fájt ám. Térkép alapján hazataláltunk. Este fürdés után, ami megtisztított bennünket az út porától és saját izzadságunk bűzétől az édes élet miatt, sütiztünk egyet úgy 10 körül még (bocs Norbi, eszünkbe sem jutottál), majd mint akit fejbe vertek aludtunk reggelig és még az utánig is, ha Edina Michelangelo vágya nem hajtott volna minket a reneszánsz felfedezésére.

Kezdetben vala a sötétség … innen indult az ötlet, egy havas esős, fázós februári napon, hogy ha a fene fenét is eszik, eljutok az álomvárosomba: Firenzében. Több úti társ csere vége az lett, hogy Edina tündérlány vállalkozott pár héttel a májusi hosszú hétvége előtt arra, hogy elkísérjen engem a rég áhított Firenzémben. Felettébb nagy izgalommal várta a nagy utazást, élete első igazi felnőtt nyaralását. Én nem!  Fájó sebeimet nyaldostam, miután az emberi énem megint becsapódott, azóta sem érti, miért nézhetik az embert madárnak, ahelyett, hogy bátran vállalva azt mondanák: Bocs, meggondoltam magam! Na de ilyenek a hős, a bátor Nyulak.

Szóval Edina egyre lelkesebb volt, már szinte zavart, hogy naponta legalább ötször közölte, mennyi idő múlva indul a busz. Nem vártam. Nem akartam menni, mert úgy gondoltam nekem jár a sebnyalás. Érezte Ő, próbált lelket önteni belém, hogy jó lesz, meglásd, de nem hittem neki, pedig kellett volna, Firenze gyönyörű, kedves, mosolygós, esős, mint inkább napos. A város miatt megbocsájtható az eső, a rengeteg turista, a húzott szeműek hada, akik nem csak Pestet, de azt hiszem a világ összes nagyvárosát ellepik, a fekete bevándorlók, akik mindig aktuálisan azt próbálják rátukmálni az emberre, amire szerintük neked feltétlen szükséged van, napsütésben flitteres kalap vagy szemüveg, esőben esernyő vagy esőkabát. Hihetetlen gyorsan megy az napszemüvegről esernyőre való váltás, úgy képzelem az első esőcseppnél telefon haza a Mamának, hogy: Te Mama készítsd ki a konyha asztalra az esernyőket, 5 perc múlva otthon vagyok értük, mert esik! A turisták, akik Firenzébe járnak, megnyugodhatnak, soha nem áznak el, soha nem kapnak napszúrást, mert a gondoskodó utcai árusok vigyáznak rájuk, pár euró fejében.

Szóval a busz este nyolckor indult a Népligettől, tele is tele turistának tűnő kínaival és pár magyarral. Ebben a pillanatban a 12 órás buszút meg gyerekjátéknak tűnt, de a magyar határnál már mindketten sejtettük mi vár ránk, akkorra már sajgott mindenünk. Triestnél már fájt mindenünk, Bolognaban hálásak voltunk a húsz perces kávészünetért. Lassan, megfontoltan másztunk vissza a buszra, ahol már csak páran maradtunk. Így buszfoglalást játszva mindenki oda ült, amiben éppen még reménykedni tudott, hogy a fent maradó két órát kényelembe tölti.  Reggel nyolc óra volt, sütött a nap, gyönyörködtünk a tájba és már  cseppet sem bántam, hogy így alakult, vártam a nagy találkozást az Álomvárosommal.