Dolce vita – avagy pár nap Firenzében I. rész

Kezdetben vala a sötétség … innen indult az ötlet, egy havas esős, fázós februári napon, hogy ha a fene fenét is eszik, eljutok az álomvárosomba: Firenzében. Több úti társ csere vége az lett, hogy Edina tündérlány vállalkozott pár héttel a májusi hosszú hétvége előtt arra, hogy elkísérjen engem a rég áhított Firenzémben. Felettébb nagy izgalommal várta a nagy utazást, élete első igazi felnőtt nyaralását. Én nem!  Fájó sebeimet nyaldostam, miután az emberi énem megint becsapódott, azóta sem érti, miért nézhetik az embert madárnak, ahelyett, hogy bátran vállalva azt mondanák: Bocs, meggondoltam magam! Na de ilyenek a hős, a bátor Nyulak.

Szóval Edina egyre lelkesebb volt, már szinte zavart, hogy naponta legalább ötször közölte, mennyi idő múlva indul a busz. Nem vártam. Nem akartam menni, mert úgy gondoltam nekem jár a sebnyalás. Érezte Ő, próbált lelket önteni belém, hogy jó lesz, meglásd, de nem hittem neki, pedig kellett volna, Firenze gyönyörű, kedves, mosolygós, esős, mint inkább napos. A város miatt megbocsájtható az eső, a rengeteg turista, a húzott szeműek hada, akik nem csak Pestet, de azt hiszem a világ összes nagyvárosát ellepik, a fekete bevándorlók, akik mindig aktuálisan azt próbálják rátukmálni az emberre, amire szerintük neked feltétlen szükséged van, napsütésben flitteres kalap vagy szemüveg, esőben esernyő vagy esőkabát. Hihetetlen gyorsan megy az napszemüvegről esernyőre való váltás, úgy képzelem az első esőcseppnél telefon haza a Mamának, hogy: Te Mama készítsd ki a konyha asztalra az esernyőket, 5 perc múlva otthon vagyok értük, mert esik! A turisták, akik Firenzébe járnak, megnyugodhatnak, soha nem áznak el, soha nem kapnak napszúrást, mert a gondoskodó utcai árusok vigyáznak rájuk, pár euró fejében.

Szóval a busz este nyolckor indult a Népligettől, tele is tele turistának tűnő kínaival és pár magyarral. Ebben a pillanatban a 12 órás buszút meg gyerekjátéknak tűnt, de a magyar határnál már mindketten sejtettük mi vár ránk, akkorra már sajgott mindenünk. Triestnél már fájt mindenünk, Bolognaban hálásak voltunk a húsz perces kávészünetért. Lassan, megfontoltan másztunk vissza a buszra, ahol már csak páran maradtunk. Így buszfoglalást játszva mindenki oda ült, amiben éppen még reménykedni tudott, hogy a fent maradó két órát kényelembe tölti.  Reggel nyolc óra volt, sütött a nap, gyönyörködtünk a tájba és már  cseppet sem bántam, hogy így alakult, vártam a nagy találkozást az Álomvárosommal.