Megbocsátás

Tudom, hogy írnom kell erről is, még ha nem is szeretném, de boldog érzés, hogy rájöttem és elengedtem valami fontosat, amivel fájdalmat okoztam magamnak sokáig.

Hosszú évekig  éltem házasságban, úgy, hogy igazából soha nem voltam szerelmes, viszont megélhettem azt, józanul, milyen amikor nagyon szeretnek, szerelemből, sajnos ezt nem tudtam viszonozni, én csak a szívből való szeretetet adtam, adhatom máig. Viszont csodálatos volt a kettőnk közötti testi összhang. Azt szerettük, amit a másik szeretett, úgy szerettük ahogyan jól esett mindkettőnknek, és olyan bohón éltük ezt, ahogyan csak lehet. Bárhol és bármit kipróbáltunk. Élhettünk volna életünk végéig így, mert volt összhang, szerelem nélkül is, de az élet mást akart, van olyan betegség ami káoszt hoz magával, depressziós lett. Nem ismert sem embert, sem Istent, élvezte ahogyan fájdalmát kivetítheti a másikra, ha én szenvedek, szenvedj te is. Sokáig lehet ezt tűrni, fejet lehet hajtani, de egyszer fellázad az ember és azt mondja: elég. Nem csinálom tovább. Egy év különélés következett, mindketten a másikat kerestük másokba, de a kötelék ami kettőnk között szövődött erősnek bizonyult, újra megpróbáltuk, nem tudom, hogy hittünk-e abban, hogy tényleg képesek vagyunk a sorsfordításra? Megbuktunk a főpróbán. Elváltunk. Elváltak útjaink. Fájdalmasan. Sokszor bántottuk egymást feleslegesen, döftük bele, majd újra és újra forgattuk a kést egymás szívében.

Majd jött az életembe egy nagyon furcsa társ. Aki megadta a szellemiséget, de nem tudott testi szerelmet adni. Képtelen volt felmérni, hogy mire és hogyan van szükségem. Irányítottam, megmutattam hogyan is lehet. Valahol élvezte, de őt inkább az értelmem izgatta, mint a test vágya. Soha nem értettem ezt. Magamban kerestem a hibát. Nem értettem meg őt és szenvedtem amiatt amit nem kaptam meg, és nem tudtam ellene küzdeni. Igen máshol kerestem a boldogság testi formáját. Meg is kaptam, sokszor csaptam be magam, hogy így lehet ez a kapcsolat teljes. Szerelmet loptam, szerelmet kaptam, akkor és addig és sokszor szenvedtem, nem attól, hogy megcsaltam, hanem, hogy ez csak így lehet teljes.

Vége lett ennek is.

Jött az igazi nagy szabadság. Dacolás a magánnyal. Elhitettem magammal és a külvilággal, hogy nekem nem is kell ezen kívül semmi más. Hiszen megszerzek és megkapok bárkit magamnak és szabad vagyok, mint a madár, azt teszem amit akarok, senki nem szólhat bele.

Minden ilyen kalandba belehaltam utána. Abba az érzésbe, hogy megint újra és újra szeretetet loptam. Érzelmek nélkül szerettem a másik testét. Ment addig a pillanatig amíg rá nem jöttem, hogy megtettem ismét.

Hogyan is szeret engem az ég?

Az utolsó ilyen alkalom feloldott mindent, küldték nekem azt a férfit, aki miatt meg tudtam bocsátani magamnak. Amikor megláttam tudtam, hogy ez egy alkalomról szól. Egy téli estéről, egy szeretkezésről és a feledhetetlen érzés megéléséről. Tökéletes volt, nem fájt amikor elment, nem fájt amikor magamra hagyott. Tudtam, hogy azért érkezett, hogy szeressem a nőt, aki vagyok, amikor a testem szeret.

December 19-én történt, és azóta beindult egy talán önként vállalt cölibátus program nálam, aki mindig büszkén hirdette, hogy nagyon fontos számára  a testiség. De tudom, hogy érdemes várnom, mert egyszer érezni szeretném azt amikor szerelemmel élem át a csodát.